Bevezetés a tápkábelekbe

A tápkábeleket több mint egy évszázada használják. 1879-ben TA Edison amerikai feltaláló megalkotott egy kábelt úgy, hogy egy rézrudat jutával becsomagolt, egy vascsőbe illesztette, és a teret aszfaltkeverékkel töltötte meg; ezt a kábelt New Yorkban telepítette, úttörőnek számítva a föld alatti erőátvitelt. A következő évben Callender brit feltaláló kifejlesztett aszfalttal{5}}impregnált papírral-szigetelt tápkábeleket. 1889-ben az SZ Ferranti (Egyesült Királyság) egy 10 kV-os, olajjal{12}}impregnált papír-szigetelésű kábelt szerelt fel London és Deptford között. 1908-ra az Egyesült Királyságban 20 kV-os kábelhálózatot építettek ki, és az erősáramú kábelek alkalmazása egyre elterjedtebbé vált. 1911-ben Németország egy 60 kV-os nagyfeszültségű{20}}kábelt szerelt fel, ezzel megkezdődött a nagyfeszültségű kábelek fejlesztése. 1913-ban M. Höchstädter (Németország) kifejlesztette az egyedileg árnyékolt kábelt; ez az innováció javította a belső elektromos téreloszlást és megszüntette a szigetelőfelület érintőleges feszültségét, ami mérföldkövet jelent a tápkábelek fejlődésében. 1952-ben Svédország egy 380 kV-os extra-nagy-feszültségű kábelt szerelt fel egy északi erőműben, megvalósítva az ilyen kábelek gyakorlati alkalmazását. Az 1980-as évekre már 1100 kV és 1200 kV névleges feszültségű ultra-nagy-feszültségű tápkábeleket gyártottak.